Szendi Gábor

Az embereket két nagy csoportba lehet osztani: az egyik fele már élt át pánikrohamot, míg a másik fele még nem. Utóbbiak nem szokták megérteni, mitől félnek az előbbiek. A pánik gyakran a legváratlanabb helyzetben tör az emberre. Ül a tévé előtt, mélázva rágcsálja a mogyorót, és egyszer csak a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéből, elönti a víz, rettegni kezd, hogy itt a félelmetes infarktus, már érzi is a markoló érzést a mellkasában, és csak ahhoz van ereje, hogy hívja a mentőket. Máskor áll a tömött buszon, s egyszer csak úgy érzi, mindjárt elájul, lábai remegni kezdenek, hátán csorog a víz, szédül, úgy érzi nem éri meg a megállót. Aztán letámolyog, attól fél részegnek nézik, s kicsit talán jobban van. De a félelem többé nem múlik el, a félelem berágta magát a lelkébe, félelem attól, hogy jön majd a következő, még megsemmisítőbb roham. És jön, jön éjszaka, jön nappal, utcán és szerelmese karjaiban. Nem meri elmondani senkinek, még azt hiszik megőrült. Ha mégis megnyílik valakinek, furcsán néznek rá. Fél, hogy valami súlyos betegsége van, néha meg azt is reméli, csak képzeleg. Az orvosok megnyugtatják, "ez csak pánik, ma mindenkinek ez van", nyugtatót írnak fel, de nem használ: ha jön a roham, semmi nem segít. Szörnyen egyedül van, kiszolgáltatottnak érzi magát és nagyon fél.
Tényleg nincs segítség?