|
|
|
Dattilio, F.M and Salas-Auvert, J.A.: A pánik története
(A "Panic disorder" című könyvből fordította Szendi Gábor)
Már az ősember is átélhetett -veszélyhelyzetbe kerülve- fight/flight reakciót. Ezt a reakciót az emberen kívül számos állatfaj mutatja félelmet keltő helyzetekben, és ez a mechanizmus felkészíti a szervezetet egy esetleges sérülésre és a védekezésre.
A pánikról az első szakmai leírás több mint 300 éves.
A "pánik" szó Pántól, a kecskelábú görög istentől ered. Bár látszólag Pán kedélyes isten volt, de ha megzavarták szundikálása közben, rémisztő ordítást hallatott, hogy elűzzön mindenkit hallótávolságon kívülre. Az így keltett félelem pan-ic, ahol az "ic" képző annyit tesz, mint "okozta".
Sajnos, ha voltak korábbi leírásai a pániknak, azok elvesztek a háborúk és katasztrófák során, s az első leírás a 17. századból származik Thomas Burton (1624) klasszikus munkájában, a "Melankólia anatómiájából":
"Ez a félelem számos kellemetlen tünetet okoz az emberben, úgymint elvörösödés, elsápadás, remegés, verejtékezés, hirtelen hideg vagy meleg az egész testben, erős szívdobogás, ájulás, szédülés, stb. Ez meglepheti az embert, amikor beszélni, vagy magát megmutatni szándékozik egybegyűltek vagy fontos személyek előtt"
(Itt valójában a szociális fóbiára jellemző szituációs pánikrohamot írja le a szerző. -a ford. megjegyzése.)
Burton leírásától eltekintve, egészen a 19. századig kevés utalást találunk, amikor is az orvosok foglalkozni kezdtek a szívtáji panaszokkal, mint mellkasi fájdalom, bordaközi szorítás, tachykardia (szapora szívverés), nehézlégzés és fulladásos vagy fojtogató érzés. Az akkori orvosok nem tudták ezeket a tüneteket megkülönböztetni az organikus szívbetegségek tüneteitől.
Az orvosi irodalomban az egyik legkorábbi beszámoló a pánik kapcsán James A. Hope-tól ered. Hope olyan betegeket írt le, akik "ideges szívdobogástól" szenvednek egy olyan állapotban, amit úgy ír le, hogy "egy túlhajtott elképzelés előidézte alarm és szorongás az elmében". Ezt követte évekkel később Williams, egy angol orvos leírása, aki "ideges, szimpatikus eredetű gyors szívverés"-ről írt.
Meglepő módon ezután 30 évig szinte semmi nem jelent meg a pánikról. 1870-ben egy angol sebész a híres Coldstream Gárda kapcsán "ideges katonaszív"-ről írt. Később J.M. DaCosta, a Polgárháború orvosaként 1871-ben leírta az általa "irritábilis szív"-nek nevezett szindrómát. Úgy tűnt, hogy a csaták és a katonai szolgálat atipikus szívtüneteket idéz elő, mint palpitatio (heves, erős szívverés), tachycardia (gyors szívverés), szédülés, légszomj, mellkasi fájdalom, gasztrointesztinális diszkomfort (bélrendszeri panaszok), izgatottság, szívmegnagyobbodás és "ideges tünetek"; mindezt Thomas Burton is leírta már. Nem meglepő, hogy a háború egészséges emberekből ilyen tüneteket képes kiváltani, tekintve az ütközetek "életveszélyes"-ségét. Végülis ez nem meglepő, amikor erre van ok, de a tünetek fentmaradtak az után is, hogy a háború befejeződött, és ez felkeltette a kutatók és klinikusok érdekélődését.
Ugyanebben az évben, 1871-ben, C. Westphal, egy német orvos használta az "agorafóbia" terminust egy olyan nőbeteg leírássása, aki kerülte, hogy kimenjen a piactérre "ájulásszerű" tünetei miatt, ami illik Myers és DaCosta "irritábilis szív" leírásához. Cikkékben Westphal részletesen leírja betegét, és sok olyan tünetet említ, amit a mai fogalmaink szerint is megfelel az agorafóbia leírásának. Darwin 1872-ben maga is ír evolúcióról írott korai munkájában az "ősi félelmi alarm reakcióról", és leírja a pánik sok tünetét.
Később, 1880-ban Beard népszerűsítette a neuraszténia fogalmát, amelyet egy régóta ismert, s korábban "ideges kimerültség"-nek, "ideges tehetetlenség"-nek, "ideges gyengeség"-nek nevezett állapotra alkalmazta. Számos tünet tartozott ide: fejfájás és egyéb testi fájdalmak, koncentrációhiány, fülzúgás, nyomás és nehézség a fejben, beteges félelem, beleértve a különféle fóbiákat, szédülés, palpitatio, álmatlanság, nehézlégzés, verejtékezés, remegés, rossz étvágy és fáradtság.
Ezidőtájt, Sigmund Freud (1894) továbbfejlesztve korábbi elméleteit, leírt egy szindrómát, amit neuraszténiának nevezett, s amely a tüneteket tekintve körülírtabb volt, mint Beard fogalma. Freud megkísérelte elkülöníteni a szorongásos neurózist a neuraszténiától. Előbbi magáéban foglalta a szabadon lebegő szorongást vagy várakozási szorongást, valamint a szorongásos rohamokat, mint tachycardia (gyors szívdobogás), ideges nehézlégzés, verejtékezés, remegés, hasmenés, szédülés, paresztézia (hangyamászásérzés, zsibbadás), vértolulás. Freud leírta továbbá a várakozási szorongást, amit ma anticipátoros ("előrevetítő") szorongásnak nevezünk. Úgy gondolta, ez előfutára lehet a különféle fóbiáknak és az agorafóbiának.
Angliában, az első világháború alatt, Lewis (1917) tárgyalt egy állapotot, amelyet "effort /erőlködés/ szindrómának nevezett, amely figyelemreméltóan hasonlított DaCosta négy évtizeddel korábbi leírásához. Lewis nyilvánvalóan azért alkotta meg ezt a fogalmat, mert megfigyelte, hogy a katonáknál a fizikai igénybevétel idején jelentkezik.
Oppenheimer (1918) kicsit ettől eltérő állásponttal ugyanazt "neurocirkulációs aszténiának" nevezte el, értve ez alatt olyan szorongásos állapotot, amelyet kardiovaszkuláris panaszok is jellemeznek.
Az 1930-as évekig növekvő számban jelentek meg "kardiális neurózis"-ról szóló leírások, melyek alapvetően olyan neurotikus állapotnak voltak definiálva, melyet kardiális tünetek kísérnek. Mivel a kardiális neurózisra nagyobb hangsúly tevődött, a katona-szív jelenségért most már az akaratlan hyperventillációt (gyors légzés) és a következményeként kialakuló respiratórikus alkalózist (az oxigén vérben való felhalmozódásának a következményeiről van szó) tették felelőssé. Továbbá, a 40-es években a megfigyelések a dyspneára és a krónikus hyperventillációra fókuszálódott. (Wolf, 1947). Lewis szintén arról írt, hogyan vált az "effort szindróma" a városlakók talán legkrónikusabb problémájává.
A késői 40-es és korai 50-es évek közt, a sóhajtásokkal kísért nehézlégzést szintén számos klinikus megfigyelte, és a krónikus hyperventilláció hétköznapi megjelenésének tekintették. Cohen és mtsi. és Cohen és White folytatva Oppenheimer munkáját, epidemiológiai felméréseket folytattak a neurocirkulátoros aszténia, vagyis az ideges tachycardia, ideges kimerültség, vasoregulációs aszténia és vasomotoros neurózis kérdésében.
Ez időszakban pánikról azonban kevés szó esett, mert a szakma a schizofréniára és depresszióra koncentrált. A 60-as években azonban elterjedt a pánik fogalom. 1959-ben Roth leírta a fóbiás szorongásos deperszonalizációs szindrómát, amely a pánikban szenvedőkre jellemző, azt javasolva, hogy ez kulcsfogalma a pániknak.
Donald Klein volt az, aki nagy figyelmet szentelt a pánik definiálásának, és 1962-ben megfogalmazta, hogy a pánik minőségileg különbözik a szorongásos állapottól. Később, 1964-ben egy kutatást indított el, amely "farmakológiai boncolás" néven vált ismertté. Klein az akkoriban újdonságnak számító imipramine -t (az első antidepresszáns) adta "pánikoló" betegeinek, abban a reményben, hogy enyhülnek tüneteik. Több hét után figyelemreméltó javulás volt tapasztalható. Ez újabb kutatást indított el, melynek célja az volt, hogy leválassza a pánikot, mint minőségileg eltérő állapotot a generalizált krónikus vagy anticipátoros szorongásról. Ez a kutatás lehetővé tette, hogy megkülönböztesse a spontán és más formájú szorongásokat egymástól, továbbá, hogy az agorafóbiát, mint a pánik kimenetelét írja le. Miután a pánik így elkülönült, kutatások kezdődtek szerte a világon a pánik specifikus tünetei után. Így a hetvenes években robbanásszerűen megnőtt az irodalma a pániknak és agorafóbiának. Isaac Marks 1969-ben megjelent "Félelmek és fóbiák" című könyvében részletesen leírja az agorafóbiát. Az agorafóbia egy külön kategória lett a fóbiák csoportjában. A 80-as években forradalmat jelentet a klasszifikációban a Mentális betegségek Diagnosztikus és Statisztikai Kézikönyvének 3. kiadása (DSM-III), melyben egy új diagnosztikus alkategória jelent meg, az "agorafóbia pánikrohammal". Goldstein és Chambless (1978) az agorafóbia fogalmának újraértelmezését adta, leírva a komplex agorafóbiás jelenséget úgy, hogy a félelem a félelemtől, vagy félelem az esetleges pánikrohamtól. Az újrafogalmazás más elemei voltak még az interperszonális konfliktus miatt induló pánikroham, a páciens hajlama a szorongásos és érzelmi állapotok félreértelmezésére (fizikai tünetként való megélés - ford. megjegyzése), az alacsony autonómia és önállósság szint. A késő 80-as években az agorafóbiára és pánikra koncentráló kutatások következményeként ismételten átértékelték a definíciókat, s a tipikus agorafóbia a pánik, vagy a pánik agorafóbiával alkategóriája lett. Ez az újrafogalmazás azt a nézetet tükrözte vissza, miszerint a pánikroham kialakulásától való félelem az, ami miatt a pánikhoz kötődő specifikus helyzetek kerülése kialakul. A 80-as években a kutatók figyelme aztán arra kezdett irányulni, hogy nem is annyira a helyzetekben átélt rohamok, mintsem a rohamok helyzetekhez való asszociálása a lényeg itt.
A 90-es években a kutatás a páciens gondolataira és képzeleti képeire irányult, amelyek rendszerint katasztrófikusan félreértelmeződnek a beteg által. Sok kutatás a hatásos kezelési módokra irányult.
Tanácsadó lapra A pánikról Az agorafóbiáról
|
|
